Érdemes elidőzni egy percet amellett a nagy igazság mellett, hogy kutyát tartani minden szempontból egészséges és remek dolog (kivéve, ha allergiás vagy rá). 

Van egyszer a nevelési kérdés, hogy gyerekeid idejekorán felismerik a valakiről gondoskodás felelősségét. Hát, ezt most ne feszegessük… Az esetek túlnyomó többségében ugyanis a gyerek nem veszi ki a részét a kutyatartás felelősségteljes részéből, úgymint sétáltatás, etetés stb. Persze néha rá lehet venni, de a rendszerességet ne is várjuk tőle; vagy csak én rontottam el valamit az események kezdetén. Marad tehát a szülői egészség rendszeres sétákkal való megőrzésének lehetősége. Itt elmondanám, hogy soha azelőtt nem voltam ennyit náthás, hiszen korábban soha nem kellett hűvös hajnalon hálóingben és papucsban a kertben lófrálnom. És most ne jusson eszünkbe az a séta közbeni rossz mozdulat sem, mely a kutyasétáltatást hosszú időre más családtagokra ruházta át egy lábközépcsont törése okán. Ámbár valószínűleg ott is én rontottam el valamit. 

Szóval, vesszük a pórázt és indulunk. Séta közben ismerkedünk, barátokat vagy akár ellenségeket is szerzünk és kommunikálunk. Ha senki mással, akkor a kutyánkkal. Ebből persze adódhatnak vicces esetek is. Egy sötét téli estén például Morgannal egy olyan járdaszakaszon bóklásztunk, ahol alapvetően keskeny a járda. Ráadásul a kerítésen kinőtt gaztól még keskenyebb. És ahogy az lenni szokott, a kutyának kilométeres körzetben ez a legizgalmasabb szagokkal megáldott hely. Törvényszerű, hogy az egyébként kihalt utcán ilyenkor jöjjön valaki. És jött is. Láthatóan könnyű, de terjedelmes csomaggal közelít egy hölgy és a kutya „természetesen” keresztben áll, szaglászik. Én persze igyekszem legalább menetirányba fordítani, közben halkan korholom: Cicám, nem lehet melletted elférni. Mire felháborodott válasz érkezik: „Nem vagyok a cicája és egyébként se tegezzen!” A félreértéstől meglepetten mindenféle válasz a torkomon akad, frappáns pedig végképp nem is jut eszembe. 

De nem baj, legalább az út hátralevő részére megvan a program. Mert séta közben istenien lehet gondolkozni. Mindenről. Napi problémákról éppúgy, mint az Élet Nagy Kérdéseiről vagy éppen a blogba illő történet megfogalmazásáról. Más kérdés, hogy a friss levegőn szárnyaló gondolatok többnyire a másodperc tört része alatt illannak el a lakásba lépve. 

A séta egyébként igen felelősségteljes munka is, nemcsak szórakozás. Az ebnek is és gazdájának is. A kutya ilyenkor önmagának, nekünk és a nagyvilágnak is bizonyíthat. Megmutathatja, hogy a rengeteg gyakorlásnak igenis van eredménye, mert a járdák szélén vár, esetleg ül, hívásra visszajön, ha úgy adódik – ültéből semmilyen zavaró körülmény hatására el nem mozdul. Ezzel ki lehet vívni mások elismerését és ez nem jön rosszul az élet egyéb területein egyébként pont az elismertség hiányával küzdő gazdinak sem. A kutyára mindig figyelni kell, mert nem valószínű, hogy majd ő figyel ránk. Hiszen őt sokkal több inger éri, szagok, zajok terelik el rólunk a figyelmét. Ha sétálni indulunk, az időt és a figyelmet ennek a programnak a szolgálatába kell állítani. Nem olvashatunk közben újságot, nem beszélgethetünk a szomszéddal az új kocsijáról és főleg nem hagyhatjuk, hogy a póráz nélkül bóklászó állat a hátunk mögött poroszkáljon, hogy egyszer csak arra ébredjünk, fogalmunk sincs, hol hagytuk el kedvencünket. 

Persze séta közben be lehet gyűjteni a rosszindulatú megjegyzések seregét is. Például a kutyapiszok kapcsán. Egy kutyát nem lehet „macskaalomra” szoktatni, ő az utcán, parkban teszi a dolgát. Mivel azonban ezek a helyek mindenfajta értelemben közterületek, a gazda kötelessége ezeknek a nyomoknak a feltakarítása. Ez teljesen jogos és ésszerű elvárás, hiszen ő maga sem szeretné önmagát vagy kutyáját összepiszkítani; mást pedig végképp nincs is joga. Ez tiszta sor. De csak egyeseknek és ebből adódnak a kutyások és nem-kutyások közötti néha igen viharos ellentétek. Praktikus megoldás a zacskó, aminek segítségével egy mozdulat az egész. Innentől a dolgok már bonyolultabbak. Sétálunk, az egyik kezünkben a póráz, a másikban az „illatozó” csomag. És sehol egy szemetes, utcákon át, ahol ettől a csomagtól szabadulni lehetne. Persze nem lehet a mosószerreklámokból ellesett laza mozdulattal a kerítés mögé hajítani, így lóbáljuk tovább. Ha utunkba akad egy kósza, utcán felejtett kuka vagy egy konténer, szerencsénk van. Mert ne áltassuk egymást, fővárosunk kertvárosi utcái bizony erősen híján vannak szemetes edényeknek. Az emberek egyébként magát a csomagot ritkán figyelik, ezért is fordul elő, hogy rendszeresen szorulok más gazdák miatt és ilyenkor belengethetem a bizonyságul szolgáló zacskót: íme, mi tudjuk a kötelességünket. A járókelők többségéből azonban mégiscsak a kutya váltja ki a megjegyzéseket. Ha szerencsénk van, akkor a „de aranyos kutya”, ha kevésbé barátságos alannyal találkozunk, az „ez is inkább szülne, mint kutyát tart” szöveg hangzik el. Momentán az illetőt az sem érdekli, ha láthatóan a kérdéses időszakon már túl vagyok, ne adj isten korábban gyerekeimmel kézen fogva is láthatott. A gazda, ha nő, máris támadhatóbb. Jellemző példa, amikor a hévhez igyekezve, a megálló területén még nem volt szájkosár a kutyán. A biztonságiak, jól megtermett férfiak, azonnal figyelmeztettek, előre vetítve az összes szankciót, amennyiben azonnal „fel nem öltöztetem” a kutyát. Nem messze tőlünk bikanyakú fiatalember beszélget, kezében nem kevésbé kigyúrt küllemű kutyájának feszülő póráza. Szájkosár még jelzésértékű közelségben sem. Őt azonban nem háborgatják. Jobb a békesség! De egy Golden – most úgy tűnik – már látványában is a legvéresebb kutyatámadásokat idézi. 

Tudom, persze, senki nem köteles etológusi tudással a tarsolyában osztályozni a kutyákat, elég, ha négy lába van, már kimondható, hogy veszélyes, hiszen a farkas ősök vére bármikor a felszínre törhet. Ugyanakkor előttem a kép, amikor Buksit, az édes kicsi és … igen, harapós kutyát azonnal mindenki simogatni akarta, Morgant a méretei miatt viszont félve kikerülték. Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetjük, hogy az emberek – úgy  általánosságban – nagyon keveset tudnak a kutyákról. Ezért is fordulhat elő, hogy sokadik emeleti panelban, elfoglalt emberek nagy mozgásigényű fajtákat tartanak bezárva. Vagy idős embereknek a jó szándékú, ám tudatlan rokonok erős, domináns fajtákat ajándékoznak, akik aztán a nevelés teljes hiánya miatt átveszik a hatalmat. Amikor a helytelen tartás, a nevelés hiánya tragédiákhoz vezet, ahogy divatosan fogalmaznak: a kutya bekattan; már csak a kutya a hibás. Pedig mindig az ember a hibás! Meg kell érteni, hogy van, amikor a „szeretet” nem elég a nevelésben. Fontos, nagyon fontos, majdnem a legfontosabb, de nem elég. Mert mi is a szeretet a kutyanevelésben? Nemcsak a simogatás, nemcsak az étel rendszeres biztosítása, de a határok biztos kezű kijelölése, a rangsor nyilvánvalóvá tétele is az. Ez ügyben egyébként mi is elkövettük a magunk hibáit és csak a szerencsének, Morgan hihetetlen szerencsés természetének köszönhetjük, hogy idővel nem nőtt kellemetlenül a fejünkre. Kicsit talán messzire kalandoztam Buksi és Morgan történetétől, de fontosnak éreztem ezeknek a mellékszálaknak a felfűzését is. 

Kommentek